|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 11 találat | lapozás: 1-11 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: II. Géza /magyar király/ 2005. február 15.A Népszabadság Online február 11-én Sibiuként emlegette Nagyszebent, azt a várost, melyet II. Géza király alapított, ahol 1690. szeptember 12-én az erdélyi rendek Thököly Imrét fejedelemmé választották, amely 1849 és 1865 között Erdély fővárosa, 1876 és 1918 között pedig Szeben vármegye székhelye volt. Az eset nem példa nélküli. A Népszabadság egyik decemberi számában Kolozsvár, mint Cluj-Napoca jelent meg /Tibori Szabó Zoltán neve alatt ez áll: „cluj-napocai tudósítónk”/. Ez akkor elnyerte Gheorge Funar szenátor tetszését is. /Pápaffy Endre: Otthon történt. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 15./2007. március 1.Marosfelfaluban a református egyház tulajdonában levő Árpád-kori templomot mintegy 800 évvel ezelőtt, II. Géza magyar király idejében építették a betelepített szászok. A hajó IV. Béla-kori, erről a falba helyezett téglák tanúskodnak. A templom udvarán levő temetőt Szent László rendelete után kezdték használni. E történelmi műemléket szeretné az egyházközség felújítani. Borbély László miniszter megígérte, ha elkészül a terv és a munkálatok költségvetése, megpróbál segíteni. A helyi önkormányzat támogatja a romtemplom felújítását. /(vajda): Ritka műemlék a megyében. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 1./2007. május 9.Nagyszebenben az idegenvezető azt mondja, hogy Romániában a Brukenthal Múzeum volt az első múzeum. Amikor a múzeum létrejött, Romániának még híre-hamva sem volt. Nagyszeben városát II. Géza magyar király alapította, aki 1141-1162 között uralkodott, ő hívta be a szászokat. Thököly Imrét 1690-ben itt választották Erdély fejedelmévé. 1703-1791 között az erdélyi gubernium székhelye a Habsburg Birodalomban, 1849-1865 között Erdély fővárosa, majd Szeben vármegye székhelye. A múzeumalapító báró Samuel von Brukenthal (1721-1803) magyar nemesi család sarja, ugyanis apja magyar nemesi címet kapott, természetesen ettől ők még szászok voltak. Brukenthal Samuel 1777-től Erdély kormányzója lett. A Brukenthal-palotát 1778-1788 között építtette, 1790-ben már képtárat és könyvtárat rendezett be az épületbe. Brukenthal az evangélikus egyházra hagyta múzeumát, és az egyház 1817. február 25-én megnyitotta a nagyközönség számára is. A román állam 1946-ban államosította, és a képek egy részét elvitte Bukarestbe. Most folyik a küzdelem, hogy visszaszolgáltassák ezeket jogos tulajdonosának, az evangélikus egyháznak, illetve a múzeumnak. /Kuti Márta: Szebeni anziksz (Történelmi lecke zavaraink ellen). = Népújság (Marosvásárhely), máj. 9./2013. május 6.Egy kilogramm GündischRomániában és Németországban is csak civil kezdeményezésre folyik tényfeltárás arról, miként árusította ki a bukaresti kommunista rezsim az erdélyi szászokat és svábokat az NSZK-nak. A Ceauşescu által fejpénzért eladott romániai németek közül elenyésző számban tértek vissza szülőföldjükre. Olaj, zsidók és németek a mi legfontosabb export árucikkeink – foglalta össze állítólag Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár bizalmas elvtársainak szűk körében hazája külkereskedelmi irányvonalát. A bukaresti diktátornak busás hasznot hozó iparággá sikerült fejlesztenie a „kisebbségexportot": az elmúlt években napvilágot látott adatok szerint a kommunista rezsim több mint egymilliárd német márkát hajtott be a Német Szövetségi Köztársaságtól (NSZK) az erdélyi szász és bánsági sváb kisebbség kiárusításáért. A hivatalosan „családegyesítésnek" nevezett akcióról nemrég konferenciát rendeztek Nagyszebenben, a német közszolgálati rádió pedig riportot szentelt a témának. Fejpénz bőröndben A kommunista rezsim az ötvenes években, Gheorghe Gheorghiu-Dej idején vágott neki az emberkereskedelemnek a zsidók kiárusításával; Izrael 2000 és 50 ezer dollár közötti összeget fizetett egy-egy romániai zsidó személyért. A második világháború után még 400 ezer főre rúgó német közösség tagjaira – akiket a kommunista rendszer Hitler szövetségeseinek tekintett, kifosztott és elnyomott – azután került sor, hogy Karl Carstens nyugatnémet külügyi államtitkár – későbbi államfő – a hatvanas évek elején azt javasolta a bonni pénzügyi tárcának, különítsen el százmillió márkát százezer romániai német „kiváltására". Országépítéstől a vészes fogyásig A többnyire evangélikus szászok ősei a Német-római Birodalom nyugati feléből, a mai Luxemburg és Belgium területéről jöttek Erdélybe több mint 800 évvel ezelőtt, míg a katolikus svábokat a 18. században Mária Terézia telepítette a Bánságba. A telepesek első hulláma 1150 körül érkezett, amikor II. Géza király a 12. század közepén a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésébe kezdett; 1186-ban a magyar királynak már szép jövedelme volt a telepesek adójából. A közrendűek fejlettebb földművelő technikát, a lovagok (gerébek) ütőképes haderőt biztosítottak a magyar királyság számára, amely cserébe a betelepülőknek rendkívüli kiváltságokat biztosított: a vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották plébánosukat, és az élükre kirendelt szebeni prépostság közvetlenül az esztergomi érseknek volt alárendelve, nem pedig a gyulafehérvári püspöknek. A 14. században megkezdődött a Szászföld rohamos városiasodása, a távolsági kereskedő- és kézművespolgárság megjelenése, a szászok kiépítettek egy Európában egyedülálló templomerődláncot. Erdély német nevét (Siebenbürgen) a hét legnagyobb erődített szász városról – Beszterce, Nagyszeben, Kolozsvár, Brassó, Medgyes, Szászsebes, Segesvár – kapta. A két világháború között körülbelül 800 ezer német élt Romániában, de a második világégés idején Antonescu marsall megállapodott Hitlerrel abban, hogy a szászokat a Wehrmacht sorozza be: a túlélők közül sokan nem tértek haza. Az itthon maradottakat a kollektív bűnösség elve alapján a kommunisták Szibériába deportálták, vagy kényszerlakhelyre űzték, így már az 50-es évekre megfeleződött a közösség száma; ezt követte a Ceauşescu-féle emberkereskedelem. Ceauşescu uralma idején 225 ezer szász és sváb vándorolt ki az NSZK-ba, akiknek szabadságáért a német állam fejpénzt fizetett. Csaknem 210 ezer személy kitelepedési engedélyének megszerzése Heinz Günther Hüsch ügyvéd érdeme, aki személyesen alkudozott értük a román titkosszolgálattal, a Szekuritátéval. A Német Kereszténydemokrata Unió (CDU) volt parlamenti képviselője a szebeni fórumon, majd a német közrádiónak adott interjúban feltárta, a titkos művelet során az NSZK eleinte 1800 márkát fizetett minden háziasszonyért, kiskorúért, képesítés nélküli személyért, 5500-at minden egyetemistáért és csaknem 11 ezer márkát minden felsőfokú végzettségű kivándorlóért. 1970 után képesítéstől függetlenül mindenkiért 8000 márkát kapott a Ceauşescu-rezsim. „Ennyibe került a szász Konrad Gündisch 1984-ben. Hetvenöt kiló voltam, kiszámíthatja, mennyibe került egy kiló Gündisch abban az évben. Alig valamivel több, mint a disznóhús" – illusztrálta saját kiárusításának történetét a Provincia című lapban 2002-ben megjelent interjúban a kolozsvári származású történész, az Oldenburgi Egyetem professzora. A bonni kormány többnyire bőröndbe rejtve, készpénzben juttatta el a vételárat a személyesen Ceauşescu, valamint elnyomó gépezete, a Szekuritáte csúcsvezetői által koordinált román emberkereskedőknek. Ehhez még hozzáadódtak a Ceauşescunak küldött ajándékok. „Vadászfegyvereket, töltényeket és messzelátókat küldtünk neki, de információt nem adtunk el a románoknak. A Szekuritátéval való együttműködés erre nem terjedt ki" – mondta Hüsch. A hivatalos tranzakcióval párhuzamosan az anyaországukba emigráló németek csúszópénzt is fizettek kérvényük mihamarabbi elbírálásáért – mindezt közvetítőknek nevezett szekus ügynököknek –, a román állampolgárságról való lemondásuk jóváhagyásáért. „A 80-as években mindenki menni akart. A németországi pénz jól jött a Ceauşescu-rezsimnek. A diktátornak mi csak egy valutatartalékot jelentettünk. Amikor kellett a pénz, útnak engedett egy népesebb német kontingenst, és behajtotta a pénzt Németországon" – nyilatkozta Eginald Schlattner író, a Szeben megyei Veresmart evangélikus lelkésze. A Szekuritáte Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában több mint 50 kötetre rúg a szászok exportját, az 1968 és 1989 között lebonyolított (fél)hivatalos tárgyalásokról, adásvételi alkudozásokról feljegyzett vallomásokat feldolgozó dokumentumanyag. A hírszerzéstől származó iratok titkosítását azonban a mai napig nem oldották fel, amit Traian Băsescu államfő még első mandátuma idején azzal indokolt, hogy a zsidók és németek eladásában érintett számos román politikus ma is él, sőt aktív szerepet tölt be a közéletben. Kényszerű, majd önkéntes exodus A Ceauşescu-féle emberkereskedelem megtette hatását: az 1989-es rendszerváltás után nem sokkal már csak 111 ezer német nemzetiségű személyt tartottak nyilván Romániában. Aztán a „békeidőkben" bekövetkezett újabb, ugyancsak tömeges, de immár önként vállalt exodus folytán – az 1992-es és a 2002-es népszámlálás között a közösség lélekszáma megfeleződött – számuk alig 36 ezerre apadt. Nem véletlen, hogy a több mint nyolcszáz éves erdélyi múltra visszatekintő, Brassó, Beszterce, Szeben, Medgyes, Segesvár, Szászsebes épített örökségén kitörölhetetlen nyomot hagyó elűzött szász közül csak néhányan tértek haza. Ehhez hozzátartozik az is, hogy többségükben mély sebet hagyott a kisemmizettség, és a mai napig bizalmatlanok a román jogállamiság, a törvények tiszteletben tartása iránt. Emellett elterjedt az a vélemény is, miszerint csak az a szász telepszik vissza Németországból, aki ott kudarcot vallott, aki nem tudott érvényesülni. A kivándoroltak jelentős része ún. szülőföldi szervezetekbe tömörülve éli újra erdélyi szász identitását, évente egyszer hazalátogatva szülőföldjére, pontosabban a szinte teljesen elnéptelenedett, vagy románok és cigányok által belakott szász településekre. Néhányan Románia 2007-es EU-csatlakozása, a határok légiesülése nyomán sikeres vállalkozásba kezdtek. A ritka kivételek egyike a családjával 1988-ban, 13 évesen Szebenből Stuttgartba kivándorolt Frank Thomas Ziegler, aki 34 évesen visszatelepedett szülővárosába, ahol az evangélikus egyház kulturális menedzsereként és a Brukenthal Múzeum művészettörténészeként tevékenykedik. „A hazatelepülők számunkra hatalmas jelképes értéket képviselnek, számuk azonban elenyésző" – állapította meg korábban Klaus Johannis szebeni polgármester. A nemrég a kormányzó liberális pártba (PNL) is beiratkozott politikus annak ellenére irányítja 2000 óta a közösség egykori politikai fővárosát, hogy a 137 ezer lelkes megyeszékhelyen ma már csak 1400 szász él, a Német Demokrata Fórum mégis kétharmados többséggel rendelkezik a helyi képviselő-testületben. Jelenlegi helyzetüket, az általuk itt-ott képviselt politikai erőt korábban valaki a következő anekdotával igyekezett illusztrálni: Erdélyi szászok leszármazottai kirándultak el Nagyszebenbe. Kérdezgették a helyi lakosokat, hogy hol, melyik városrészben találhatóak még szászok. Válaszként a következőt kapták: „Most van a városi tanács ülése. Ott vannak mind." Rostás Szabolcs Krónika (Kolozsvár) 2013. május 23.Árpád-kori települések Székelyföldön (2.)Magyar települések a székelyek előtt A sokáig lakatlannak gondolt Csíki-medencében több település templomáról kiderült: az alapok 11–12. századiak, ezeket a 15–16. században építették át. 1954-ben Csíkszentkirályban olyan magyar településre utaló putrikat ástak ki, amelyek korát egy 12. századi pénzérem is bizonyítja. Ugyanitt a Darvas Loránd vezette régészek 2007-es ásatásai során 11–12. századi templomszentélyre, freskóra és sírokra bukkantak. Más, Csíkban végzett régészeti feltárás eredményei alapján Botár István megállapítja: a régészeti leletek egyértelműen tanúsítják a magyarok Csíkba való betelepítését, amely „már a 10–11. században megindult, azaz nem a 13. századra keltezett székely beköltözéssel kezdődik. Régészetileg sikerült 12. századi egyházi és közvetve világi berendezkedésre, vármegyére bizonyítékot találni. A korábban ismert lelőhelyek egykori lakói tehát nem a gyepűelvén túli senki földjén, hanem a királyság keleti szélén ugyan, de egyházilag megszervezett vármegyei területen éltek”. Magyar települést tártak fel Alsócsernátonban is, ahol a régészeti leletek a 11–12. századra keltezhetőek. A tájmúzeum kertjében, a Csernáton patak bal partján feltárt települést jelző 3,10x3 m kiterjedésű putri északnyugati sarkában ovális, tapasztott tűzhelyet találtak, amelynek mérete 1,6x1 m. Ez a település korát a 11–12. századra keltezi. A putriban korongolt és hullámvonallal, párhuzamos vonalakból álló szalagok által díszített kerámia és egy rombikus vas nyílhegy is előkerült. A további ásatások során újabb kunyhót tártak fel, amelynek korát a kerámia alapján Székely Zoltán a 10. század második felére, a 11. század elejére keltezi. Ezenkívül más leletek is előkerültek Csernáton területén, köztük több sarkantyú a 12. és a 13. századból. A falutól északra, a mintegy nyolc kilométer távolságra fekvő Szentkert határrészben egy dombon a Sepsiszentgyörgyi Múzeum régészei 1961-ben kőfallal körülvett templom maradványait tárták fel. A templom egy méter vastag falait faragott, megmunkált kövekből emelték és vakolták. A templomfalakat több támpillér erősítette, a padlózatot téglából rakták. Mindezek mellett két korongolt és hullámvonalas díszítésű edénytöredék is fennmaradt. Egyértelműen bizonyítható, hogy itt 12–13. századi magyar falu állt. Székely Zoltán feltárása által megismerhető az egyik legrégibb román stílusú, megerősített templom. Az apszisa félkörös, a templom kelet-nyugat elhelyezésű, a falak külső szélén mért hossza 13 méter, szélessége 10 méter. A templomot körülvevő fal, kőkerítés négyszög alakú volt, amely lekerekített sarkú területet vett körül. A kőfalat patakkövekből mésszel rakták össze. Egy székelyek előtti korban készült kőfalas templom léte ezen a területen arra utal: a székelyek előtt itt számolni lehet népesebb magyar településekkel. Az első kora középkori magyar lakóház feltárására Székelykeresztúron 1975 táján került sor. A Gyárfás-ház kertjében feltárt lakóház a 12. században épült. A sepsiszéki Rétyen az 1927-es ásatások során a Suvadás határrészben 10–12. századi magyar település létére következtettek. Előkerült egy párhuzamos vonalakkal díszített, jól iszapolt agyagból, korongolással készült kerámia és egy sarkantyú. Ezenkívül egy S végű hajkarika és egy tűzhely maradványa. A földbe vájt lakás mérete 3x2 m volt. Újabb és újabb régészeti feltárások alapján megállapítható, hogy a Székelyföld területén élő magyar lakosság a székelyek előtti korban olyan földbe ásott lakásokban lakott, amelyek falába vájták a fűtést biztosító boltozatos tűzhelyet. Ismert volt még a putri közepén emelt kör alakú tűzhely is. A zabolai és a petőfalvi 12. századi temetők Az Árpád-kori települések sorában a legjelentősebb feltárások közé tartozik a zabolai és a petőfalvi. Ezek a települések az ötvenfős Árpád-kori magyar falvak átlag népességéhez mérve nagy lélekszámúak. Lakosságukat dr. Székely Zoltán régész 30–40 családra becsülte. A szokásos ötfős családlétszámmal számolva, a települések lélekszáma 150–200 fő lehetett. E magyar köznépi temetőkben több mint 450 sírt találtak. A temetők közti, alig öt-hat kilométeres távolság azt bizonyítja, hogy a 12. század derekán ezek sűrű településhálózat részei lehettek. Rácz Tibor Ákos szerint a temetők közelsége nem jelenti, hogy sűrűn lakott településhálózat létezett volna. Székelyföld „valószínűleg még a 12–13. század fordulóján sem volt egészen benépesítve” – írja. Rugonfalvi Kis István történészi véleménye szerint, az Árpád-korban Székelyföldön viszonylag sűrű magyar településhálózat épült ki. Székely Zoltán is ez utóbbi álláspontot képviseli. Szerinte Erdély délkeleti részében a „XII. században már jelentős magyar népesség” lakott. A temetőkben előkerült leletek arra mutatnak, hogy magyar köznépi települések voltak. A sírokban talált pénzek a magyar közösségek letelepedését, itt-tartózkodását és elköltözését datálják. II. Géza (1141–1162), III. István (1162–1172), III. Béla (1172–1196) pénzei alapján úgy tűnik, hogy itt aránylag gazdag és egységes társadalmat alkotó közösség élt. Van olyan feltételezés is, hogy e települések népességét az 1241-es tatárjárás sodorta el. Székely Zoltán összefüggést lát abban, hogy e két település élete III. Béla uralkodása végén hirtelen megszakadt, miközben Moldvában új magyar települések jöttek létre. Ilyen volt az általa emlegetett Bâtca Doamnei nevű dombon (Karácsonykő, mai nevén Piatra Neamţ mellett) feltárt magyar település, temető és erődítmény. Az itt talált leletek, magyar település-, temető- és erődítmény-maradvány, lószerszámok, fegyverek, III. Béla király által veretett pénz a település alapítását a 12. század végére helyezi. A bîtca, magaslatot jelentő szó magyar eredetű, a magyarországi Bátka falunévből is levezethető. Háromszék magyar katonai őrségeinek egy része – királyi parancsra – a 12. század végén telepedett át a Keleti-Kárpátok keleti lejtőjére, mert a magyar királyság védelmi rendszere kiterjedt a Szeret vonaláig. A Moldvába átirányított magyar lakosság hiányában Délkelet-Erdély, azaz Háromszék népessége gyér lakosságúvá vált. Dr. Székely Zsolt a karácsonykői feltárásokkal kapcsolatban írja: „A Kárpátokon kívüli gyepűvonalat a honfoglaló magyarok nagyon korán kiépítették, sőt, soha fel sem hagyták. Amikor a keleti támadások nyomán ez meggyengült, akkor telepítik ki Délkelet-Erdélyből a Kárpátokon túlra a magyarokat, és helyükbe hozzák a székelyeket.” A meggyérült népességű térségbe, a mai Háromszékre, a Barcaság szomszédságába II. Endre magyar király vezényelte át a sebesi, az orbai és a kézdi székelyeket. Az áttelepítést a Barcaságban a magyar királyságtól független államot tervezgető Német Lovagrend elleni katonai összecsapásra való felkészülés indokolta. Miután a király 1225-ben kiűzte a lovagokat Barcaság területéről, az ország délkeleti határainak védelmére a székelyeket egy tömbbe tömörítve, egy néppé akarta szervezni, akárcsak a szászokat. A székelyekhez hasonló, katonailag szervezett társadalomban élő türk eredetű blakkokat és a besenyő maradványokat is közéjük telepítették. Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2014. február 8.Többnyelvű magyar őstörténet (5.)A kavarok „Török nyelven beszélnek ma Kis-Ázsia lakosai, az azerbajdzsánok és a türkmének, az üzbégek, a kazahok, a kirgizek, a jakutok, a tatárok, a csuvasok, valamint Közép-Ázsia és Irán számos kisebb népe”– írja Burchard Brentjes. A türk népek ősi területe az Altajtól keletre elterülő régió. Innen nyomulnak az 5. századtól kezdve nyugat felé. E népek egy része, amelyek szorosabb kapcsolatba kerülnek a magyarokkal: a bolgárok, a kazárok és a baskírok. A bolgárok egyik csoportja 679-ben az Al-Duna vidékén telepszik le, és elszlávosodik. A bolgárok másik csoportja a Volga vidékén szervez saját államot, amely a tatár-mongol hódításig, 1236-ig áll fenn. A kazárok birodalma az Alsó-Volga mentén 600 és 1083 között virágzik. A kavar (kabar) törzsek a magyar törzsszövetséghez 850 táján csatlakoznak, őket a magyarok egyetlen törzsbe szervezik. A csatlakozás időpontját Györffy György 860-ra teszi. Úgy gondolja, hogy 894-ben a kavarok vezére Liüntiká (Levente), Árpád fejedelem fia volt. A szakirodalom a kavar megnevezést lázadó, felkelő jelentésben használja, újabban az összegyűjt értelmű török szóból származtatják. A kavarokat Gyóni Mátyás török nyelvű népnek tartja. A források vallomása szerint nem alkotnak egységes etnikai közösséget. Györffy György, Fehér Géza, Éry Kinga azt állítja, hogy a magyarokhoz a kavarokkal együtt besenyő néptöredékek is csatlakoznak. Györffy alán néptöredékek jelenlétét is valószínűsíti, de vannak olyan kutatók, akik feltételezik, hogy a kavarok közt horezmiek is élnek. Embertanilag a kavarok vegyes származásúak. Az iráni nyelvű horezmiek, az iráni alánok mellett bolgár-török eszkilek is éltek – olvashatjuk Szabó István Mihály A magyar nép eredete című könyvében. Többen feltételezik, hogy a magyarok által egyesített három kavar törzs egyike, a székely már korábban csatlakozik a magyar törzsekhez. Bíborbanszületett Konstantin császár 950 táján bemutatja a 9. század derekán zajló véres polgárháborút, amely a Kazár Birodalomban dúl. Ekkor a kavarok három törzsét leverik, legyőzik. A császár szavaival „az uralom kerekedett fölül (…) némelyeket közülük levágatott, a többi elmenekült, elment és a turkokkal (magyarokkal) együtt él”. A magyarok, akik korábban a kazárok katonai segédnépét alkotják, miután függetlenné válnak, befogadják a hozzájuk csatlakozó székelyeket, majd a kavarokat, ugyancsak katonai segédnépi jogállásban, ami nem jelent elnyomást. A pusztai népek szokásrendszerében a csatlakozó népek a hadban elöl járnak, visszavonuláskor utóvédszerepet töltenek be. A magyarok a kavarokat „nem tagolták be a maguk törzsszövetségi rendjébe – a Hétmagyar nem vált »Tízmagyar«-rá” – írja Zsoldos Attila. A könnyebb kapcsolattartás céljából, a „sztyeppei szokást követve közös fejedelmet helyeztek föléjük”, ez volt a gyla, míg a kisebb létszámú székely nemzetségek vezetője a karkhas lett. Bíborbanszületett Konstantin császár leírása szerint minden törzsnek saját fejedelme van. A kavarok „összebarátkoztak” a magyarokkal – írja Konstantin császár –, és „megtanították a turkokat (magyarokat) a kozár nyelvre, és a mai napig azt a nyelvjárást használják, de amellett bírják a turkok (magyarok) másik nyelvét is”. Száz év alatt az egy törzsbe szervezett kavar nép kétnyelvű lesz, de beszéli a saját kazár nyelvet és a magyart is. Muszlimok, kálizok Anonymus gesztájában olvasható, hogy Taksony nagyfejedelem idején „sok vendég” özönlik az országba. Ezek „különféle nemzetekből” származnak. Közülük sokan Billa és Baks vezetésével érkeznek Terra Bular területéről, a Volgai Bolgárországból. Mivel a volgai bolgárok 922 táján muzulmán hitre térnek, ezért a latin nyelvű forrásokban az izmaelitákat muszlimoknak, vagyis muzulmánoknak, a régi magyar nyelven böszörményeknek nevezik. Az iszlám jelentése: Isten akaratával való megbékélés. A muszlimok Allah követői, Mohamed pedig a vallásalapítójuk, prófétájuk. A korabeli magyar nyelvben az iszlám helyett a mohamedán, a muszlim, a muzulmán vallás kifejezés vált ismertté. A volgai bolgár-törökök mellett Magyarországra még más ázsiai török csoportok is letelepednek. Egy ilyen közösség Üzbegisztánból, Hvárezmből a horezmiek. Ők a kálizok, akik már a 700-as évek elején felveszik az iszlámot. Emléküket Magyarországon a Kálóz, a Kálózd, a Kalász helynevek őrzik. Róluk és más magyarországi muzulmán közösségekről Abu-Hámid tájékoztat. Ő azt állítja, hogy Magyarországon „megszámlálhatatlanul sok” horezmi él. Izmaeliták nemcsak a honfoglaláskor sodródnak a Kárpát-medencébe, hanem a 10–12. század folyamán is. II. Géza királyunk az említett Abu-Hámidot azzal bízza meg, hogy számára gyakorlott muzulmán íjászokat toborozzon. Egy 1220 tájáról fennmaradt forrás arról tudósít, hogy a Szerémségben mintegy harminc muszlim település alakul ki. E katonailag kiválóan szervezett közösséget azonban az 1241-es tatárjárás elsodorja. (folytatjuk) Kádár Gyula Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. július 22.Átkeresztelt történelemKét amcsival járom a tágabb Erdélyország útjait. Egy – az indiánok szerint – sápadtarcúval, s egy, a mai szóhasználattal, afro-amerikaival. Vártól várig kocsikázunk, nem egyszer olyan vidékeken, ahol ma már alig-alig élnek magyarok vagy németek. De a história konok egy dolog. Temesváron a vár maradványait látva mesélem, hogy 1492-ben Kinizsi Pál, temesi főispán lakóhelye volt. De 1514-ben itt égették meg tüzes vastrónon Dózsa Györgyöt. Amint gurulunk arrább, Lugoson mondom, hogy a Bánság 1658-ig Erdélyhez tartozott, utolsó bánja Barcsay Ákos fejedelem volt. Csodálkoznak, amikor mutatom, hogy az akkor Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Oravicabányán épült – 1817-ben – Erdély első teátruma, amely még I. Ferenc császárt is szórakoztatta. S megyünk tovább, Déva felé, amely ugyebár egyike az első transzilvániai királyi váraknak, amelyet a tatárjárás után IV. Béla épített újjá. De itt született a magyar Luthernek hívott Dévai Bíró Mátyás, s tartották fogva az unitáriusok első püspökét, Dávid Ferencet. Aztán Szeben jön, a II. Géza magyar király által Erdélybe telepített szászok létrehozta város. S utunkba esett Fogaras, ahol 1538-ban Majláth vajda húzatott fel máig is álló kővárat, s ahol később, 1690-ben meghalt Apafi Mihály, Erdélyországnak fejedelme. S meglátogattuk a büszke Brassót, a Cenk aljában romjaiban megmaradt, valaha huszonnyolc tornyos és hét bástyás várával, a Fekete templomával, egy sziklakúpon elhelyezkedő barcarozsnyói erődítményt, majd az innen nem messzire lévő, s Nagy Lajos király engedélyével felépített s máig szinte egészében megmaradt törcsvári várkastélyt. De végigjártuk a székely kastélyokat, kúriákat és erődítményeket is, majd Segesvár, Kolozsvár, Nagyvárad, Gyulafehérvár, Enyed, Beszterce köveit, útjait, még a kisebb erődítményekbe, mint Sebes és Dezső vára is eljutottunk. Csak úgy sorolhattam történelmünk, kultúránk nagy neveit, mint II. Rákóczi György, Mátyás király, Hunyadi János, Bethlen Gábor, Heltai Gáspár, a két Bolyai, Budai Nagy Antal, Johannes Honterus és Bakfark Bálint, hogy néhányat említsek. Érdekes, mondja az amcsik közül az egyik, de mit építettek itt a románok? Román Győző, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. február 13.Az Árpád-kori Magyar Királyság európai kapcsolatrendszerérőlA Kós Károly Akadémia Alapítvány csütörtök esti meghívottja Zsoldos Attila akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutató professzora volt, aki Az Árpád-kori Magyar Királyság európai kapcsolatrendszere címmel tartott előadást a Bernády Házban. A Kós Károly Akadémia Alapítvány történelmi előadássorozatának harmadik rendezvényén Zsoldos Attila akadémikus a középkori Magyarország Európához kötődő politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatait ismertette. Politikai viszonylatban Szent István koráig nyúlik vissza az európai kapcsoladrendszer. Az államalapító felesége II. Henrik német-római császár húga volt, e családi kötelék által alakul a kapcsolat egy viszonylag békés időszakban, ugyanis a 10-ik századi háborús, zűrzavaros évtizedekhez képest ez a korszak páratlanul békésnek mondható. Mire Henrik meghal és új uralkodó lép a helyébe, 1030-ra annyira megerősödik Magyarország, hogy ha nem is könnyűszerrel, de képes visszaverni a hódító törekvéseket. Az 107-es években II. Gézának, majd, a később szentté avatott László királynak sikerül a német támadásokat visszavernie és stabilizálnia az önálló Magyar Királyságot. A középkori Horvátország elfoglalásáról szólva Zsoldos Attila elmondta, 1090-ben nem beolvasztotta, hanem sikerült szorosan magához csatolni Magyarországnak az Adria partján fekvő országot. Ez azt is jelentette, hogy néhány évtized alatt, ami az alapítás óta eltelt, regionális nagyhatalommá vált az ország. A 13-ik századból sokkal több forrás maradt fenn, mint az előző évszázadokból, - mondta a történész, ezért sokkal több mindent tudunk az akkori eseményekről. A század közepén a tatárjárás okozott gondot a magyaroknak, akiket teljesen felkészületlenül ért e hódítás. Ugyancsak a 13-ik század egyik jelentős eseménye a harcias Frigyes és IV. Béla csatája, amit a magyarok elveszítenek, de az osztrák uralkodónak dárda fúródott a szemébe, amit nem élt túl, az örökségért pedig hosszú küzdelem kezdődött, amelyből a magyar király is kivette a részét. A középkori Magyarország keresekedelméről elnagyolt ismereteik vannak a történészeknek, a háborúk, harcok, békés időszakok változásával úgy tűnik, a kereskedelem nem volt túl fontos a krónikásoknak. A hátramaradt dokumentumok alapján megállapítható, hogy inkább keleti kapcsolatok jellemezték az akkori Magyarország kereskedelmét, ami a 13-ik században változik és válik dominálóvá a nyugati kereskedelem. Ami a kultúrát illeti, a legerősebb a nyugati dominancia, a papok, szerzeteresek, akik nyugati egyetemeken tanulnak, megszerzett tudásukat otthon próbálják hasznosítani. Előadása végén Zsoldos kitért arra is, hogy mit írtak, milyen leírások, úti beszámolók maradtak fenn a középkori Magyarországról. A nyugati mesékben az egzotikus, különös szereplő sokszor magyar királyfi vagy királylány. Az események közül főleg azokat jegyezték fel, ami szenzációszámba ment, például Gertrudis halálával többen is foglalkoztak. A kereskedők adtak még leírásokat az országról, annak városait, kereskedelmi centrumait ismertetve. Antal Erika maszol.ro 2015. március 6.Múltba nézés egy régésszelBármennyire is rokonszenves elméletnek tűnik, dr. Székely Zsolt egyetemi docens szerint tudományosan nem bizonyítható, hogy a székelyek a hunok utódai lennének, sokkal inkább egy, a magyarokhoz csatlakozott népcsoport tagjait, Árpád seregének előfutárait kell látnunk bennük. A sepsiszentgyörgyi régészt emellett Orbaiszék múltjáról is faggattuk legújabb könyve kapcsán. – A régészeti források tükrében mikortól tekinthető lakottnak Kovászna városa, illetve környéke? Kik voltak az első lakói, honnan érkezhettek? – A régészeti kutatások eredményei, valamint a szórványleletek alapján kijelenthető, hogy a város területén a legkorábbi leletek a neolitikumból (csiszolt kőkorszakból) származnak, és a Boian-kultúra anyagi műveltségét hordozzák. A Boian-kultúra Giuleşti-fázisához tartozó kerámiaedények kerültek elő. – Melyik időszakot öleli fel a dák korszak, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről? – A késő vaskor, vagyis La Tène-kor anyagi műveltségét a görög források szerint géta, a latin szerint dák népességhez kötjük. Ami kronológiai szempontból a Hallstatt-kor végétől (Kr. e. 5. század) a Kr. u. 105–106-ig tart, amikor a rómaiak elpusztítják a kovásznai Várdombon található várat. – Talált-e római jelenlétre utaló nyomokat? Régészetileg kimutatható-e valamilyen folytonosság Dacia kiürítésétől a magyarság megjelenéséig? – Római jelenlétre utaló nyomokat találtunk a Tündér Ilona váránál, érmék, kerámiaedények kerültek elő, amelyek azt igazolják, hogy létezett kereskedelmi kapcsolat az itt élő közösségek és az akkori római világ között. Az élet folytonosságáról, biológiai folytonosságról beszélhetünk. A római Dácia kiürítése után több népcsoport megfordult ezen a vidéken, germánokról, gepidákról, avarokról, besenyőkről és szlávokról beszélhetünk. Szláv kerámiaanyag került elő Kovásznán és környékén, a közeli szomszédságában, Zabolán pedig egy késő Árpád-kori köznépi temető. – Régészetileg mikortól igazolható a magyarság, illetve a székelyek jelenléte Orbaiszéken? – Ez egy nagy kérdés, mivel nekünk tudományos szempontból a magyarság letelepedése, betelepedése a fontos, nem a székelyeké, mert a székelyeket jóval később, II. Géza (1141-től 1161-ig volt Magyarország királya) idejében telepítik ide a határvédelem megerősítésére. Véleményem szerint a honfoglaló magyarok itt egy még nyelvében élő, gyér szláv alapnépességet találtak. – Régészetileg alátámasztható-e az a nézet, miszerint a székelyek már jóval Árpád magyarjainak bejövetele előtt Erdélyben éltek? – Nem tudjuk ezt tudományosan igazolni. Én a mai napig azt tartom, hogy a székely egy türk-eszkyl eredetű népcsoport, amely csatlakozott a honfoglaló magyarokhoz. Az akkor már kétnyelvű, magyarul is beszélő népcsoport teljesen asszimilálódott. A székelyek először Nyugat–Magyarországon jelennek meg, és mi hajlamosak vagyunk elfeledkezni a nyugati székelyekről, akik Szombathely, Morávia környékén élnek, ugyanolyan nyelvjárást beszélnek. A székely és a palóc az a két magyar etnikai közösség, ami a magyarságtól elkülöníthető. Nagy Sz. Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) 2015. november 26.A milkói püspökség és a szászok erdélyi letelepedéseA Kárpátokon túli, a mai Vrancea megyében székelő Milkói püspökség megalapításának időpontja több mint kétszáz éve heves viták tárgyát képezi. 1781-ben teszi közzé Benkő József Lőrincz milkói püspök egy 1096-os levelét. Ezt hosszú időn keresztül vagy hamisítványnak tartották, vagy azt mondták róla, a dátumból spórolt meg a másoló legalább két C-t, azaz latin százast, mivel más dokumentumok szerint csak 1227-ben alapították. Legújabban viszont egy erdélyi szász kutató, Horst Klusch azt állítja, nemzettársai első pillanattól kezdve (11-12. század) a Milkói püspökséghez tartoztak – azaz a levél mégis hiteles. Minket, erdélyi magyarokat azért érdekel e püspökség története, mert a szászok mellett a székelyek jó része is hosszú időn keresztül ennek fennhatósága alá tartozott. A jelenlegi, általánosan elfogadott nézet szerint a püspökséget 1227-ben hozta létre Róbert esztergomi érsek pápai legátusként a kunok megtérítésére, és mivel a Milkov (Milkó) folyó partján volt a székhelye, milkóinak is nevezték. 1241-ben a tatárok tönkreteszik, majd kísérletek történnek újraélesztésére. Állítólag 1512-ben szűnt meg véglegesen, amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek kieszközölte a II. Gyula pápánál a püspökség és az esztergomi érsekség kánoni egyesítését. (Ugyanakkor ismerünk egy 1518-as szinódusi összehívó levelet is.) Az egyesek által Benkő József hamisítványának tartott levél ezzel szemben 1096-ban arról beszél, hogy Lőrincz milkói püspök felszólítja a kézdi/kézdi(i), orbai/orbói és sepsi/sepsi(i) székelyek papjait, hogy a milkói lerombolt székesegyház még be nem fejezett helyreállítására a néptől adományt gyűjtsenek, s buzdítsák a lófőket és gyalogokat, hogy a Szentföldnek a pogányoktól leendő visszavételére fogjanak fegyvert. Eszerint volt egy korábbi székesegyházuk, amit egyesek szerint a besenyők rombolhattak le az 1070-es években (a püspökség alapítása így tényleg az idők ködébe vesz). Most nem célom e levél elemzése, hanem egy olyan kutatást ismertetek, amely teljesen más oldalról érinti a kérdést. A Kárpátokon túlról jöttek? A már említett Horst Klusch (Az erdélyi szászok betelepedéséről. Ford. Szenkovics Enikő. Kolozsvár, Kriterion, 2009) meglepő elméletet fogalmaz meg a szászok erdélyi betelepedésével kapcsolatban. Ennek egyik alappillére az, hogy az erdélyi szászoknak a milkói püspökséghez tartozása csak azzal magyarázható, hogy azok már 1154 előtt e püspökség keretein belül éltek. A szászok nem nyugatról települtek be Erdélybe, mondja Klusch, hanem körülbelül 50 éves ott-tartózkodás után a Déli-Kárpátokon kívülről. Szerinte a szászok erdélyi betelepülése a milkói püspökség 11-12. századi létezésének tételezése nélkül nem magyarázható kielégítően. Klusch így foglalja össze elméletét: „Az új elmélet azokon a számos dokumentummal alátámasztott tényeken alapszik, miszerint 1096-ban több mint 10 000 német és vallon parasztcsaládot, akik az Amiensi Péter által vezetett keresztes hadjáratban vettek részt, Nišnél (50 km-re délre a Dunától) a bizánci zsoldosok Konstantinápoly felé vonulásukban meggátoltak, és történelmi szempontból kikerültek az ellenőrzés alól. Sok minden szól azon feltevés mellett, hogy ezek a parasztok a következő télen átkeltek a Dunán, a Kárpátok déli lankáin megfelelő településhelyeket találtak, és a római egyház által vezetett milkói (Vrancea vidéke) püspöki székhelynek rendelték alá magukat. 1154-ben a Kárpátoktól délre feltételezhetően letelepedő németek részt vettek a II. Géza által Mánuel bizánci császár ellen vezetett hadjáratban, és mivel a kunok által erősen fenyegetve érezték magukat, elfogadták II. Géza meghívását és áttelepültek Erdélybe. Ehhez pedig az Olt-szoros jelentette a legrövidebb utat, mely télen kocsikkal és szánokkal is járható volt. Habár a később sinki, újegyházi és szebeni székeknek nevezett területekre települtek át, a 15. századig továbbra is a milkói egyházmegyéhez tartozónak érezték magukat. A kereszténység határán Arra nézve, hogy szász egyházközségek a milkói püspökséghez tartoztak már jóval 1227 előtt, és miért kell hitelesnek lennie az 1096-os oklevélnek, Klusch számos dokumentumot hoz fel érvként, közülük kettőt ragadok ki: 1.) „A szebeni káptalan 1351-es statútumából is az derül ki, hogy a szebeni káptalani területhez tartozó székek (Újegyház, Sink, Szeben) vallási és világi képviselői, illetve az egész lakosság azt állítja, hogy ez a káptalan eddig a milkói püspökséghez tartozott, és mostantól kezdve, vagyis a bekövetkezett pusztítást követően, az esztergomi érsekségnek rendeli alá magát.” 2.) „1436-ban például Christian szebeni esperes arról tájékoztatja IV. Jenő pápát, hogy az ő egyházközségi körzete, amely a kereszténység határán található, a kezdetektől fogva (ab olim, vagyis a letelepedés óta) a milkói egyházmegyéhez tartozott, »mivel azonban a püspökség a hitetlenek kezében volt, e körzetnek a papjai azért, hogy a hívők ne maradjanak elöljárók nélkül, saját esperest választottak maguknak«, akit az esztergomi érsek is jóváhagyott, és ez az esperes jogainak kibővítését kérte. Az abolim kifejezés Karl Reinerth szerint »egy régmúlt, pontosabban meg nem határozható« időre utal, »egy olyan kezdetre, melyhez nem nyúlhat vissza semmiféle emberi emlékezet.«” Utánanéztem, hogy az okirattal kapcsolatban merült-e fel a hamisítás lehetősége. A pápai levél, amelyben IV. Jenő pápa hivatkozik Christian szebeni esperes levelére (voltaképp idézi azt), eredetiben megvan a szebeni levéltárban, az eredeti okirat alapján a szövegét közli a monumentális, hétkötetes Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen (Az erdélyi szászok történetére vonatkozó oklevéltár) negyedik kötete, minden jel szerint abszolút hiteles... Az „átcsatolás” elmélete Kluschtól teljesen függetlenül egy magyar egyháztudós, dr. Borbély István az erdélyi szászok lutheranizmusáról írva így summáz: „Az egész szász föld egyházkormányzatilag két részre oszlott. A szebeni és brassói káptalan eredetileg a milkói püspökség területe volt; 1441-ben a püspökség elpusztulása után az esztergomi érsek hatáskörébe került, olyképpen, hogy az érsekséget csupán a felügyeleti jog illette meg. A többi szász káptalanok a gyulafehérvári püspök fennhatósága alá tartoztak s dézsmájukat, valamint egyéb egyházi adójukat is annak fizették.” Ezek szerint szász egyházközségeknek valamikori milkói püspökséghez tartozása kétségtelen. Egyes kutatók ebből nagyon óvatosan csak addig a pontig mennek el, hogy feltételezik, valamikor az 1230-as években ezeket a területeket a milkói püspökséghez csatolták. Ugyanakkor erre az átcsatolásra az égvilágon semmi adatunk nincsen, ha így történt volna, annak valamilyen nyoma mindenképp lenne akár a 13., akár a későbbi századokból. Márpedig a szászok tudatában az van, hogy ők a kezdetektől a milkói püspökséghez tartoznak. Jómagam ezek után voltaképpen nem is értem, hogy IV. Jenő pápa 1436-os levelének 1937-es, minden próbát kiálló közlése után, az óriási mennyiségű adattal szemben, amely a szebeni prépostságnak a milkói püspökséghez kezdetektől való tartozását alátámasztja (maga Klusch is még számos adatot idéz), miképpen lehet egy átcsatolást akár feltételezni is az 1230-as évekre. Hogy megnyugtató megoldást kapjunk, el kell fogadnunk, hogy a milkói püspökség már jóval korábban fennállott, és a szebeni prépostság első pillanattól kezdve (talán 1154-től) a milkói püspökséghez tartozott (mint ahogy a szászok maguk mondják). El kell fogadnunk, hogy 1227-ben csupán átnevezték a milkói püspökséget kunra, mint ahogy azt Benkő József Milkoviájában első pillanattól megállapítja. Csak hát a történészek malmai lassan, nagyon lassan őrölnek... Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. március 7.Újabb félrevezetés és gyűlöletkeltés egy román televízióbanDák leletek Zabolán? A Marosvásárhelyi Televízió (TVR Mureș) február 16-án sugározta a Dák maradványok Zabolán, Kovászna megyében (Vestigii dacice în Zăbala, judeţul Covasna) című riportfilmet. Ennek nem csak az alcíme – Több mint 100, a dák korszakból származó tárgy van elrejtve a nyilvánosság elől (Peste o sute de obiecte din perioda dacică stau ascunse de ochii publicului) – utal félreérthetetlenül egy újabb székelyföldi románellenes ármánykodásra, hanem a narrátor is ezt sugallja. A Zăbala nevű Facebook-oldalon megosztott, alig négyperces felvételen elhangzottak szerint a Zabola és Tamásfalva között emelkedő Tatárhalmon ásatásokat kellene végezni, amint ezt Ion Hagiu tette az ehhez szükséges engedélyek birtokában 1965 és 1969 között. Ennek során ugyanis ott bronzkorszakbeli dák sírokra és leletekre bukkant, melyek sajnálatos módon azóta is rejtve vannak a nyilvánosság elől. A filmen megszólaltatott Daniel Cioată marosvásárhelyi régész, dák szakértő ezekről azt feltételezi, hogy egy sepsiszentgyörgyi múzeum birtokában lehetnek. Az ásatási engedéllyel kapcsolatban ugyanakkor azt állították, hogy annak beszerzése nehézségekbe ütközött, mert a sepsiszentgyörgyi múzeum akkori vezetősége és a helyi hatóság válaszra sem méltatta Ion Hagiu ilyen irányú kérését. Éppen ezért kénytelen volt Constantin Daicoviciu kutatóhoz és a fiához fordulni segítségért, akik ezt számára meg is szerezték, a munkálatok elvégzéséhez szükséges anyagi alappal együtt. Végezetül azt sem felejtették el megjegyezni, hogy a zabolai Tatárhalom közel esik Kovásznához, ahol egy dák vár található. Mindezzel kapcsolatban megkerestük Ion Hagiu fiát, Dan Hagiu helyi tanítót (lásd kertes írásunkat). A látottak és hallottak bennünket is kíváncsivá tettek, ezért dr. Székely Zsolt régészhez, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatójához fordultunk. Elsősorban azért őhozzá, mert a téma szakavatott ismerője, továbbá az ő édesapja, dr. Székely Zoltán régész volt az, aki ásatásokat végzett a szóban forgó területen, és ott kiemelt fontosságú felfedezéseket tett (41 éven keresztül az ügyben szintén érintett Székely Nemzeti Múzeum nagyhírű és tudományos berkekben sokra becsült igazgatóját tisztelhették és tisztelték is a személyében). Nem dák, hanem magyar! A múlt század hatvanas éveinek a derekán Ion Hagiu zabolai tanító engedély nélkül turkálni kezdett a falu határában található Tatárhalmon, melynek nyomán jó pár őskori cserepet sikerült összegyűjtenie. Ezek egy részét magához véve, felkereste dr. Székely Zoltánt, a Székely Nemzeti, illetve akkori hivatalos nevén Kovászna Megyei Múzeum igazgatóját, hogy bebizonyítsa, a Tatárhalmon dák leletekre bukkant. Az igazgató úr pedig anélkül, hogy a bemutatott tárgyak eredetét vitatta volna, megígérte, hogy feltérképezik a lelőhelyet. Szavát betartva, miután megszerezte a Román Tudományos Akadémia ehhez szükséges engedélyét, a következő évben nekifogott az ásatásoknak, melynek során 1969-ben és 1970-ben régészeti szempontból kimerítően feltárták a Tatárhalmot. „Ennek eredményeképpen egy kora-bronzkori település, valamint egy késő Árpád-kori, mintegy 192 sírból álló temető maradványaira bukkantak. Az ily módon felszínre került anyag alapján pedig egyértelműen megállapítást nyert, hogy a település esetében egy addig ismeretlen kultúra maradványaira akadtak, mely Zabola-csoport néven vonult be a régészeti szakirodalomban. A temetőben viszont etnikailag a székely-magyar népességhez tartozó, II. Géza magyar király korától (1141–1162) III. Béla idejéig (1173–1196) ide elhantolt közemberek temetkeztek” – magyarázta dr. Székely Zsolt. A kutatás tudományos eredményeiről első alkalommal Székely Zoltán számolt be az 1973-as Korunk Évkönyvben megjelent tanulmányában, mely miatt a magyar történelemmel kapcsolatos anyagot hosszú évtizedekig nem közölhetett. „Azóta viszont Régészeti kutatások az orbaiszéki Zabolán címmel az én tollamból is megjelent egy kismonográfia, melyben bemutatom és elemzem mindkét lelet anyagát, kiemelvén ezek jelentőségét is. Összegezve: a Tatárhalmon dák kori lelet nem került elő” – fejtette ki dr. Székely Zsolt, miután arra kértük, hogy nyilatkozzon nekünk a Marosvásárhelyi Televízió által sugárzott riportfilmben elhangzottakkal és Dan Hagiu állításaival kapcsolatban. Hagiu magyar leletet rejteget? Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, hogy amint azt a filmben maguk is beismerik, a Hagiu családnál Tatárhalomról származó cserepek, valamint egy ép állapotban lévő hengeres fülű amfora is található. Sajnálatos módon azonban ez utóbbit is csak fényképről ismerik, mert felkérésre sem bocsátották a rendelkezésükre, hogy megvizsgálhassák. Annak ellenére sem, hogy mindezt törvénytelenül birtokolják, ugyanis engedély nélküli turkálásért a hatóságoknak még egy szakember ellen is bűnügyi eljárást kellett volna indítaniuk. E bűntettet ráadásul az így talált tárgyak visszatartása súlyosbítja, hiszen a régészeti anyag közkincsnek minősül, az állam tulajdonát képezi, és ezért az illetékes múzeumban van a helye. Ezek után dr. Székely Zsolt a filmben megszólaltatott Daniel Cioată marosvásárhelyi régésszel is kapcsolatba lépett Facebook-on, aki levélváltásuk során hangsúlyozta, hogy ő csak feltételezte, hogy amennyiben a Tatárhalmon ásatásokat végeztek, akkor az ott feltárt anyag a sepsiszentgyörgyi múzeumban került elhelyezésre. És ez annak idején meg is történt – tesszük mi hozzá, csak éppen nem dák, hanem teljesen más jellegű leletekről van szó, amint az a dr. Székely Zsolt által elmondottakból is egyértelműen kiderül. Ennek tényét különben Cioată is elismerte, vagyis teljes bizonyosságot nyert, hogy az említett riportban hamis állítások hangzottak el, melyek segítségével félrevezették és tudatosan a székelyek ellen hangolták a román ajkú nézőket. Végezetül a Tündér Ilona váraként ismert rom eredetével kapcsolatban feltett kérdésünkre válaszolva a sepsiszentgyörgyi szakember nem rejtette véka alá, hogy ott valóban találtak dákok jelenlétére utaló régészeti anyagot is. Pontosabban, a Tündérvölgyben található Várdombon először a kora-bronzkorból kerültek elő letelepedésre utaló nyomok, az élet folytatódott a közép-bronzkorban is. Az erődítmény kőfallal való megerősítése a kora-vaskorban kezdődött, majd a késő-vaskorban vagyis a La Téne korban éli virágkorát. A késő-vaskor anyagi kultúráját pedig a mi vidékünkön etnikum szerint a géta-dákokhoz kötjük. Továbbá azt is fontos megjegyeznünk, hogy a Várdombon az utolsó római–dák háború (Kr. u. 105-106) után az élet megszűnt. Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely) lapozás: 1-11
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
